semmi szépséget, szerethetőséget nem látok ebben a balaton parti kisvárosban - de tudom, hogy ez csak azért van, mert soha sem lélegeztem együtt vele, nem éltem benne, csakis kívüle.
persze azért van egy utca, ahol van egy boltocska... ahol nyaranta, kamaszkoromban a pénteki bulik után hajnalban, nem annyira mindig mosolyogva árultam a virágot. aztán minél több nénikém, bácsikám, alkoholistám a szembekocsmából, újságárus asszonykám, balhézó cigányemberem lett, annál kevésbé fájt a koránkelés. a végén megszerettem ez(ek) miatt az emberek-élet miatt az utcát... ahol évekkel később október végi napsütéses utaim lettek. akkoriban a nagyker arra volt, s oda rohantam, ha kifogytunk valamiből. legjobban dél tájt szerettem rohanni, olyankor a nap egészen fent járt a hatalmas fák között, és ontotta lefelé a sugarakat a színes levelek át, egészen rámig. ha gyengéd szellő kerekedet, fújta a fényes utcán körbe-spirálba előttem a színes kiskáoszt, viszonylag gyönyörűség volt. pillanatok, amikor nem fájt a fáj, mert azért októberben úgy szoktam intézni, hogy fájjon. azon olyan fájós (nem, többet nem írom le már a fáj szót :) ) hónap nekem - szakítok általában, elköltözöm vagy csak balhézok, de azt mindig.
na, mondom mit akarok ezzel: merthogy ezen az utcán jöttem délelőtt, és volt megint csodapillanat, és közben agyaltam erősen, mit is mondott nagyanyám tavaly a temetőben egy volt osztálytársának, akivel úgy 75 éve minimum ismerik-, de mióta öregek, alig látják egymást. nem jutott eszembe, anyám súgta meg, mikor hazaértem.
- szevasz, öreg harcos!
ezt mondta a kedves mamám 84 évesen. akkor is, most is borzongok. öreg harcos. öreg harcos. szevasz, öreg harcos.
ízlelgesd te is, kurvajó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése